A hit és az elkötelezettség egyeteme – dr. Tonk Márton rektorral készített interjút a Figyelő

Hírek A hit és az elkötelezettség egyeteme – dr. Tonk Márton rektorral készített interjút a Figyelő

2021. október 22.

A magyarországi Figyelő hetilap 2021/41. számában megjelent, Csinta Samu által készített interjú ide kattintva tekinthető meg.

Húsz évvel ezelőtt kezdte meg működését az első romániai magyar privát univerzitás, a jelentős mértékben magyarországi költségvetésből finanszírozott Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. A mérföldköveket az intézmény rektorának a segítségével vettük számba.

Ön gyakorlatilag az első pillanatoktól közelről élhette meg a Sapientia létrejöttének a történetét. Azóta is egyfajta családi örökségként kezeli?

– Sok igazság van a felvetésben. Én akkoriban a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem főállású adjunktusa voltam, ahol zajlottak már bizonyos, a Sapientia létrehozásától nem független történések. Ez volt az az időszak, a kilencvenes évek második fele, amikor már nem az állami egyetem szétválásának, a magyar tannyelvű Bolyai visszaállításának a lehetősége került előtérbe, hanem az önálló magyar kar létrehozása körüli polémiák. Az oktatói közösségben ugyanis nem volt feltétlen egyetértés ebben a témakörben. Zajlott az iszapbirkózás az önálló Magyar oktatás visszaállításának a különböző változatai mentén. Miután semmiféle roman politikai akarat nem mutatkozott a kérdés megoldására, megszületett a döntés, amely gyakorlatilag elvágta a gordiuszi csomót: ha nincs esély az önálló állami Magyar univerzitás létrehozására, legyen egy magánegyetem a magyar közösség kezében, annak szolgálatában. E magyar állami finanszírozással zajló kezdeményezés genezisét követhettem végig édesapám, Tonk Sándor, a Sapientia Alapítvány Kuratóriuma elnökének, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megbízott rektorának a sofőrjeként és bizonyos mértékig lelki támaszaként.

– Ezek után a saját váltása, a Babeș–Bolyairól való távozása és a magánegyetemhez való csatlakozása akár törvényszerűnek is mondható?

– Amikor 2006-ban meghoztam ezt a döntést, sokan aggódtak értem, hogy feladom a jó kis állami egyetemi állást, és fejest ugrok a bizonytalanba. Mert hát valljuk be: akkoriban még nem volt látható, mi lesz a Sapientiát célzó vállalkozás végkimenetele. De arra a bizonyos biztonságra való hivatkozást riasztónak is éreztem. Életem egyik meghatározó mondatát is akkor hallottam, amikor 1996-ban gyakornokként bekerültem a Babeș–Bolyaira. Az állami intézmény egyik meghatározó professzorától származik. Ezt mondta: „Gratulálok, Marci! Ezek szerint téged is az Egyetemiek Házában fognak felravatalozni.” (Ez az univerzitás egyik reprezentatív épülete, kulturális intézmény – a szerk.) Én viszont az évek folyamán belenőttem abba a hitbe és meggyőződésbe, amelyet az édesapám is képviselt, miszerint a magyar közösségnek önálló felsőoktatási intézményre van szüksége – ez életem és világnézetem része lett. Édesapám 2003-ban bekövetkezett halála után emléke ápolásának, munkája továbbvitelének a felelősségét is éreztem. Ugyanakkor nekem, a 2006-ban 33 éves, erővel, tenni akarással tele fiatalembernek izgalmas kihívás volt a Sapientia-projekt. Szilágyi Pál, aki az édesapám után lett a rektora az akkor alig kétéves magánegyetemnek, szintén fontos szerepet játszott a váltásomban. Ő kezdett „gyomrozni”, hogy „megérett az idő, neked közöttünk a helyed”.

– Mikor vált egyértelművé az ön számára, hogy a Sapientia életre van „ítélve”?

– Amikor átjöttem az állami univerzitásról, kezdetben bennem is megfogalmazódtak aggódó kérdések, de nagyon hamar szertefoszlottak. Olyan dinamikus, fiatal csapat alakult ki mindjárt a legelején, hogy igazából egyetlen holtponton sem kellett átvergődnöm. Még ama bizonyos nyolc szűk esztendő alatt sem tartottam attól a veszélytől, hogy a folyamat megtörik.

– Mennyire volt szűk az a nyolc esztendő?

– Egyetlen számpár ennek érzékeltetésére: 2002-ben kétmilliárd forintos magyar állami finanszírozásról indultunk, 2010-ben pedig 800 milliónál tartottunk. Az egyetem növekedett, jöttek az új évfolyamok, meg kellett erősödniük az új karoknak. Ezek mind-mind költségnövelő tényezők. Emellett egy sor övön aluli akciót is meg kellett élnünk – különböző sajtókampányok indultak az egyetem ellen, ankétokat tartottak, átvilágítások készültek a tevékenységünkről. Ezt nagyon nehezen viselte ez az elkötelezetten dolgozó közösség, amely tagjainak a többsége máshol alakuló egyetemi karriert feladva tevékenykedett a magyar nyelvű oktatásért, és egyszerre csak gyanakvással, gyanúsítgatásokkal kellett szembesülnie.

– Hová helyezné ma az intézmény húszesztendős történetének a legfontosabb mérföldköveit?

– Az alapítás magától értetődő mérföldköve után a struktúra kikristályosodása jelentette a következő fontos állomást. Az első, 2000-ben rögzített megvalósíthatósági tanulmányban Kolozsvár, Csíkszereda és Marosvásárhely szerepelt az egyetem helyszíneként, három oldallal hátrább viszont már Kolozsvár, Marosvásárhely és Székelyföld. Ezért tekinthető fontos állomásnak az előbbi struktúra leülepedése, ami a költségvetési leosztásban is fix finanszírozási arányt szabott meg az egyes városok között. Magyarán ezzel véget ért a hőskornak az a szabad versenye, melynek keretében minden városban mindenki mindent akart azzal a felkiáltással, hogy aki több szakot indít, nagyobbat fejleszt, a jövőben is annál ragad meg a nagyobb forrás. A sarokszámok beálltával stabilabbá, kiszámíthatóbbá vált a rendszer.

– Ma mégis Marosvásárhely a legtöbb diákot felvonultató, a legnagyobb infrastrukturális fejlesztést megvalósító Sapientia-város, holott a kezdeti tervekben ez egyáltalán nem így szerepelt…

– Valóban, kezdetben a csíkszeredai, székelyföldi felsőoktatás megteremtése és megszilárdítása volt az elsődleges cél. Nagyon hamar letisztult az is, hogy a kolozsvári egyetemi elit nélkül a projekt nem fog működni. Ezt követően ugrott fel – Kása Zoltán professzor megfogalmazásával élve – a szerelvény utolsó vagonjára Marosvásárhely. Ott éppen a Sapientiával történtekkel párhuzamos folyamat zajlott a vegyes tannyelvű Petru Maior Egyetemen belül: a magyar mérnökképzésben dolgozó csapat, benne Dávid László rektorelődöm vagy Hollanda Dénes vásárhelyi alapító dékánunk ugyanúgy szerette volna megvalósítani az önálló magyar tagozatot, mint annak idején mi a Babeș–Bolyain. Lefolytatták a szokásos pingpongmeccset a román kormánytól az egyetem szenátusáig, amelynek a kilátástalanságát megtapasztalva Dávid Lászlóék kiléptek, s éltek a Sapientia kínálta lehetőségekkel. Így került a képletbe a város, és hogy a gondviselés jól dolgozott, amikor ezt a két folyamatot összekapcsolta, igazolja a mai eredmény.

– Nemrég megválasztott rektorként elégedett a székelyföldi egyetemalapítás és -fejlesztés ritmusával, intenzitásával?

– Alapvetően igen. Tisztában kell lennünk, hogy ezek nem egyik napról a másikra lezajló folyamatok. A csíkszeredai főtéren tartott 2021-es tanévzárás alkalmával azt mondtam, hogy ez az első alkalom, amikor kezdem érezni Csíkszeredának mint egyetemi városnak a szelét. Húsz év alatt az intézmény hatni kezdett a településre, az pedig elkezdte befogadni, magáénak érezni az univerzitást és diákjait. A számok is ezt igazolják: a romániai magyar nyelvű felsőoktatás mintegy 18 százaléka ma már Székelyföldhöz kötődik, és ebben oroszlánrésze van a Sapientiának. Az alumniadatainkból az is kiderül, hogy az ott tanulók közül jóval többen maradnak otthon, mint a Kolozsváron végzettek. És ez megnyugtató, hiszen épp ez volt az egyik elsődleges miszsziónk, ebben állt a székelyföldi egyetemi oktatás logikája.

– Időközben a székelyföldi helyszínek listája is bővült, ma már Sepsiszentgyörgyön vagy Nyárádszeredán is jelen van az intézmény. Milyen lobbik vagy felismerések termelték ki a terjeszkedést?

– Ahol az egyetem ilyen típusú stratégiai lépésekre szánja el magát, ott roppant fontos az erős helyi stratégiai partnerek léte, hiszen ez képes megteremteni a szükséges körülményeket. A sepsiszentgyörgyi városvezetés jövőképében például kiemelt helyet foglal el a felsőoktatás fejlesztése, ugyanakkor néhány éve a régióban erőteljes sportcélú beruházások indultak el. De nemcsak ezzel, azaz a sporttal kapcsolatosan fogalmazódtak meg képzési igények, amelyeknek igyekezett elébe menni az univerzitás. Nem beszélnék lobbikról, sokkal inkább arról a felismerésről, hogy ott helyes továbbépíteni az egyetemi hálózatot, ahol nemcsak az oktatási feltételek adottak, hanem megfelelő akarat és konjunktúra is „diktálja” a létrehozást.

– Milyen a viszony ma a Babeș–Bolyai és a Sapientia között? A két egyetem kezdetben egyfajta megegyezést kötött, miszerint nem indít olyan szakokat, amelyek konkurenciát teremtenének az intézmények között, a megállapodást viszont mindketten megszegték már.

– Egyfajta íratlan szabályként mi ma is érvényesnek tekintjük a megállapodást, azzal az apró lábjegyzettel, hogy azt valóban mindkét fél átlépte itt-ott az évek folyamán. Ha húsz esztendővel ezelőtt valaki magyarul oktató univerzitásra készült, nem volt sok választása, és ez kényelmes monopolhelyzetet teremtett a Babeș–Bolyai számára. Egy másik opció, a bővülő kínálat természetesen okozhat némi kényelmetlenséget. Tagadhatatlan, hogy keletkezett némi konkurencia, miután a két intézmény gyakorlatilag ugyanabból az emberállományból válogat. A helyzet egyértelmű nyertese a magyar fiatal. Egyrészt azért, mert több lehetőség közül választhat. Másrészt ez a versenyhelyzet – és ezt azoknak az ismereteknek a birtokában is mondom, amelyeket tíz éven át a Babeș–Bolyai oktatójaként szereztem – a nagy múltú intézménynek is javára vált, több magyar nyelvű szakképzés nagyon szép fejlődésen ment át.

– Leginkább milyen területeken állítanak ma egymásnak konkurenciát?

– Például az informatikusképzésben. De hát az élet, a munkaerőpiaci viszonyok időközben úgy alakultak, hogy az a szakemberállomány is kevés, amelyet a két egyetem együttesen bocsát ki. Ugyanakkor ma is kerüljük az olyan szakokon való képzések indítását, ahol úgy ítéljük meg, hogy létezik jó színvonalú magyar oktatás. Készülünk viszont doktori képzéseket indítani, mindenekelőtt olyan területeken, ahol minden tekintetben kiválóak vagyunk. Azt tartom – és ebben egységesnek mondhatók az egyetemen belüli álláspontok –, hogy ne öljünk pénzt és energiát olyasmibe, amit mások megfelelő tudással képesek elvégezni. Ugyanakkor vannak dolgok, amelyeket nem tudunk elfogadni. Például azt a kérést, hogy ne működtessünk olyan szakokat, amelyeket a másik univerzitáson a román állam finanszíroz. A több lábon állás összességében nem rossz a magyar közösség szempontjából. Ma Erdélyben rendelkezésre áll egy állami tagozatokból álló felsőoktatási kínálat, illetve létezik a Sapientia, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Protestáns Teológiai Intézet alkotta önálló magyar magánegyetemi hálózat. Mindkettő egyazon idejű megszüntetésére legfeljebb elméleti veszélyként gondolhatunk. Az elmúlt húsz esztendő mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy a Sapientia betömte a romániai magyar nyelvű képzés lyukait. – Milyen finanszírozási háttérrel igyekszik ma kielégíteni a Sapientia a romániai magyar közösség oktatási szükségleteit, illetve szolgálni a nemzetpolitikai célkitűzéseket? – Az egyetem teljes évi költségvetésének körülbelül a 75 százalékát (ez 2,7 milliárd forint) a magyar állam biztosítja, a fennmaradó részt saját forrásokból, a bevételeinkből teremtjük elő. Ha mindezt ahhoz viszonyítjuk, hogy három városban működünk ennek költségvonzataival, egyértelmű, hogy nem mi vagyunk a magyar büdzsé számára a legtöbbe kerülő univerzitás. Ugyanakkor a szemlélet, a nemzetpolitikai, a közösségi, az erdélyi magyarsághoz kapcsolódó célok teljes mértékben egyeznek azzal, amit a magyar kormány képvisel. Nem utolsósorban azáltal, hogy az általunk kibocsátott emberállomány a magyar szellemi erőt is gazdagítja, s bizonyíthatóan hozzájárul a magyarországi munkaerőpiaci igények kielégítéséhez.

Hírek